Hírek, aktualitások

1950. március 23-án lépett életbe a Meteorológiai Világszervezet alapokmánya, az esemény tiszteletére 1960 óta ezen a napon ünneplik világszerte a Meteorológiai Világnapot. Ez alkalomból Gelencsér András környezettudóst, levegőkémikust, a Pannon Egyetem rektorát kérdeztük többek között a fenntartható fejlődés korlátairól, a szakmájáról és saját magáról.

Foto: pexels.com/Mike

Ki Gelencsér András? A Pannon Egyetem rektora vagy kutató? Mi áll közelebb önhöz?

Elhivatott kutatónak tartom magam, ez a szakmám és a hobbim is. Az utóbbi időben pedig különösen szívesen veszek részt a tudományos eredmények társadalmasításában, célom, hogy a tudomány a szélesebb közönség számára is érthető és hozzáférhető legyen.

Gelencsér András levegőkémikus. Mit csinál egy levegőkémikus?

A légkör első ránézésre nem tűnik izgalmasnak, az időjárás és az éghajlat sokakat foglalkoztat, de ennek kémiai aspektusa keveseket hoz lázba. Ez akkor változott meg, amikor az ózonnal kapcsolatban globális problémák jelentkeztek, akkor ezzel foglalkozott a társadalom és a politika is. Fókuszba került a levegőkémia, addig csak megtűrt tudományterület volt a főbb diszciplínák között. Azóta sok kutatási feladat felmerült, például a határokon át terjedő levegőszennyezés kérdése vagy a városi levegő minősége, ami sok helyen hagy kívánnivalót maga után. Az hogy a levegőminőségi problémák milyen folyamatok eredményeként alakulnak ki, hogyan lehet a mérséklésükre ésszerű intézkedéseket tenni, ebben tud a levegőkémikus segíteni. Emellett vannak az éghajlatváltozásnak is olyan aspektusai, ami a levegőkémiához, kémiai folyamatokhoz és kémiai összetevőkhöz kapcsolódnak. Ilyenek például az üveghatású gázok, de vannak a levegőben más anyagok is amelyek szintén szerepet játszanak az éghajlat módosításában.

Régóta tudja, hogy ezzel foglalkozik majd?

Vegyészmérnökként végeztem és az analitikai kémiával kezdtem foglalkozni. Adódott egy lehetőség a ’90-es évek közepén, az egyetemre jött Mészáros Ernő akadémikus, aki a levegőkémia egyik úttörője nem csak Magyarországon, hanem nemzetközi szinten is. Csatlakoztam a kutatócsoportjához és tulajdonképpen ottragadtam. Folytatjuk a kutatásokat, amit annak idején ő elkezdett. Több mint 30 éve foglalkozunk levegőkémiai kutatásokkal, legtöbbször nemzetközi együttműködésben, ugyanis a légkörben nincsenek határok és nincs kerítés. Nemzetközi partnereinkkel sok közös publikációnk van, neves kutatókkal dolgozunk együtt. Laboratóriumi kísérleteket végzünk, megfigyelési kampányokban a légkör állapotát monitorozzuk, és a kettőt megpróbáljuk összekapcsolni. A levegő számunkra az egyik legfontosabb közeg, csak éppen nem vagyunk a tudatában. Naponta 24 kilogramm levegőt lélegzünk be, se a bevitt táplálék, se a bevitt folyadék mennyisége meg sem közelíti ezt a mértéket.

Mit csinál szabadidejében?

Sajnos nem sok szabadidőm van, de legjobban azt szeretem, amikor mást csinálhatok, mint ami a munkám. A számítógéppel, telefonnal kapcsolatos dolgok nem foglalnak le, ki is szoktam iktatni, lehalkítom, este és hétvégén nem nézek emaileket sem. Az olvasás az, ami leköt, valamint szeretek aktívan mozogni, amennyiben lehet, a szabad levegőn. A túrázás és a biciklizés a kedvenceim, ezek a tevékenységek feltöltenek. Nyaranta a Balaton is sokat ad, de nem a strandon napozás, hanem az úszás és a vízisportok. Ami igazán kikapcsol az a természet bármilyen formában.

A fenntartható fejlődés korlátai. Így hangzik az Ábrándok bűvöletében című kötetének alcíme. Mik a fenntartható fejlődés korlátai?

A legfontosabb talán az, hogy egyszerűen a véges Föld rendszere. Fejlődés alatt a mindig a GDP növekedést értjük, de sajnos nem tudjuk a GDP-t leválasztani az energiafelhasználásról. Ahogy nő a GDP, úgy nő vele párhuzamosan a nyersanyag- és energiafelhasználás is. Mindkettőnek súlyos korlátai vannak, a Földnek végesek a készletei. Folyamatos növekedés egy korlátos rendszerben nem képzelhető el. Képzeljük el, ha egy Petri-csészében a táptalajt beoltjuk baktériumtörzzsel, akkor a baktériumok addig fognak szaporodni a csészében amíg el nem érik a falat és el nem fogyasztják maguk alól a táptalajt. Utána az egész rendszer egyszerűen összeomlik. Zárt rendszerben nem lehet korlátlanul növekedni. Az emberiség a példához hasonlóan viselkedik a Földön. A fejlődést növekedésnek tekinti és ezt preferálja, gyakorlatilag elmegy a falig, elmegy a természeti rendszerek határáig, feléli az erőforrásait és tönkreteszi környezetét, mígnem a civilizáció egyszerűen összeomlik.

A kötetének elején említi is, hogy erős idegzetű olvasóknak ajánlja…

Igen, ha homokba dugjuk a fejünket, attól még ezek a dolgok körülöttünk így történnek. Az nem megoldás, ha ezekről nem beszélünk. Felelősségünk is, hogy az ember ne maradjon szándékoltan tudatlan, amikor rendelkezésre áll a tudás. Átmeneti megoldásnak tűnhet, hogy valamiről egyszerűen nem veszünk tudomást, de amikor eljön az igazság pillanata, amiről nem akartunk tudni, akkor felkészületlenül ér bennünket, pánikba esünk és rossz döntéseket hozunk.

Fel lehet egyáltalán készülni?

Egyénileg nem, mert nem tudjuk magunkat kivonni a társadalomból. Beáshatjuk magunkat egy pincébe, de ha időközben körülöttünk a világ összeomlik, a túlélésben nem sok köszönet lesz. Mindegy, hogy ki mit halmozott fel abban a pincében, ha például probléma lesz az egészségünkkel, nem fogja tudni egy összeomlott egészségügyi rendszer ellátni. Vagy ha nem lesz elektromos áram, akkor semmi nem lesz. Áram nélkül megáll az élet és ezt szó szerint kell venni.

Lehetett volna másképp, ha korábban máshogy élünk?

A ’90-es években, amikor a hidegháború véget ért, akkor szabadult el igazán a globalizáció. Az élelmiszeriparnak például meg kellett volna maradnia Magyarországon, egy kisebb energiaigényű, a hazai adottságokhoz jobban illeszkedő gazdaságra lenne szükség, mert így kiszolgáltatjuk magunkat. Óriási ráfordítással tudunk csak mindenhez hozzájutni. Nem új házakat kellett volna építeni, hanem a meglevő ingatlanállományt felújítani, kicsit összehúzni magunkat energiafogyasztásban is. A féktelen növekedésnek nincs belső korlátja.

Még nem is esett szó a turizmusról. Ahogy az eper és a banán eljut hozzánk, bárki bárhova elutazhat, korlátok szinte nincsenek az utazásban sem…

Igen, mert már szinte alapvető szükséglet lett egzotikus országokban nyaralni, repülni és utazgatni a világban. Ha előzőleg nem teremtik meg az igényt tömegek számára, akkor nem is lenne miről lemondani. Frekventált úticélokat mára már szinte élvezhetetlen főszezonban turistaként bejárni. A ’80-as években még minden látványosságot meg lehetett rendesen nézni, de most már ezeken a helyeken olyan tömegek vannak, hogy szinte levegőt sem lehet kapni. A tömegturizmus gyakorlatilag egy katasztrófa. Mindenkinek kicsit nyugodtabban, szolidabban, kisebb igényszinten kellene élnie és ezt a turizmusra is értendő.

Van még remény, vissza tudunk fordulni?

Sajnos szerintem már késő, kiengedtük a szellemet a palackból. Azt hisszük, hogy nekünk minden jár. Régen elképzelhetetlen lett volna, hogy így felrobbanjon a világ. Ma már meg sem lehet különböztetni, hogy melyik országban vagyunk. Mindenhol ugyanazok a márkák, üzletek, termékek, amihez óriási energiapazarlás társul. A globalizáció szintet lépett a Föld természeti erőforrásainak pusztításában. Gondoljunk bele, régen szezonon kívül semmi nem volt, epret nem ehettünk decemberben, de annyival jobban esett júniusban. Túl nagy a jólét napjainkban ebben az értelemben.

Mi a legnagyobb probléma?

Az energia- és az nyersanyagforrások korlátozottsága és egyenlőtlen elosztása. Európa volt az első iparosodott kontinens, az erőforrásait felélte. Ha holnaptól önállónak kéne lennünk, bezárkózhatnánk, majd éhen halnánk. Mindezekhez az éghajlatváltozás is itt liheg a nyakunkban, ami csak tovább ront a helyzeten.

Nem lát arra esély, hogy egy következő generáció mégis megoldja a problémákat és mégis vissza tudunk fordulni?

Ha lesz mozgásterük, akkor megoldhatják. Lehet, hogy lesznek zseniális ötleteik, de már nem lesz miből megvalósítani. Most kéne gyorsan befékezni mielőtt nekimegyünk a falnak, hogy maradjon forrás is a remek ötletek megvalósítására.

Most kéne gyorsan befékezni? Mit ért ezalatt?

Az teljesen abszurd, hogy mindennek többnek kell lennie, mint volt. Nem feltétlenül kell mindennek növekednie, az egyensúly sokkal értékesebb, mint a folyamatos növekedés. Semmilyen természeti rendszerben nincs folyamatos növekedés, legalábbis büntetlenül.

Mit üzenne az embereknek?

Azt, hogy mindenki találja meg a helyét az életben és legyen elégedett azzal, amije van. Nem az anyagi javak, sikerek halmozására és hajszolására gondolok, hanem arra, hogy az ember legyen békében önmagával, próbáljon kiegyensúlyozott maradni ebben a világban. Ez önmagban is nagy kihívás. Ne akarjunk se többek, se kevesebbek lenni, de legyünk büszkék arra, amit elértünk. Hamarosan olyan lesz ez a világ, mint amikor a futópadon futunk, és mégis egyhelyben maradunk. Komoly erőfeszítést kell tennünk azért is, hogy fenn tudjuk tartani a civilizáció eddigi vívmányait, és ne dobjon le minket a hátáról a Föld…

Szerző: Tudósné Ódor Eszter